Gyerekkoromban imádtam elővenni a régi Luceafărul szekrénysor lenyithatós részéből azt a dobozt, amiben a fényképek voltak. Ahány ház, annyi szokás — volt, akinek cipősdobozban, másnak fadobozban.

Nekünk egy egyszerű barnan dobozba gyűltek. Tele volt képekkel. Közel három generációnyi: nagyszüleimről, szüleimről, és már rólunk is. Legtöbbször vasárnaponként vettük elő és nézegettük, elevenítettük fel az emlékeket.

A Fuji-labor és a gyerekkori albumok

Ahogy nőttünk, kaptunk egy fekete Wizen MD-90 point&shoot fényképezőget.  Vasárnaponként, amikor sétálni mentünk, mindig magunkkal vittük, és készítettünk néhány családi képet. A bátyám, amikor már nagyobb volt, magával vitte a néptánc fellépésekre, kirándulásra és más eseménykre. 

Akkoriban (’90-es évek végén 2000-es évek elején) Szatmárnémetiben mindenki a Fujihoz vagy a Soutershez vitte a filmeket. Előhívták a filmeket, visszaadták a negatívot, kinyomtatták 9×13-es méretben a képeket, és adtak mellé egy új filmet is. Így készültek el az első albumaink — azok a műanyag borítós, szökőkúttal  díszített albumok, húsz fotólappal. Még mindig megvannak, nekem is, a bátyámnak is.

Amikor eltűntek a nyomtatott képek – a digitális korszak kezdete

Aztán lassan beszivárgott az életünkbe a digitális korszak. Még nyomtattuk a képeket, de aztán egyre ritkábban. Végül már csak az a pár gyerekkori album maradt, amit a filmes korszakban készítettünk. Azokat a képeket nézegettem újra meg újra. Amikor 24 éves lettem, ugyanazok a képeink voltak, ugyanott a szekrényben, ugyanabba a dobozba. Mintha kimaradt volna több mint egy évtized az életemből.

Az analóg fotózás visszatérése

Ekkor kezdtem el újra analóg géppel fotózni. A Fujihoz mentem – mint régen, hogy vegyek filmet. Furcsán néztek rám — mondták, megnézik, maradt-e még hátul valami. Lefotóztam a tekercset, bevittem, és mondták, hogy majd hívnak, amikor megvan. Ugyanúgy, mint gyerekkoromban: megkaptam a negatívot és az előhívott képeket. Emlékszem, alig vártam, hogy hazaérjek, és megnézhessem, mi lett belőlük. Órákon át néztem azokat a képeket, szagoltam a fotópapír illatát.

Egy idő után már máshol hívtam elő, mert Szatmáron nagyon rossz minőségben dolgoztak. Azután elfogytak a filmek is, és a cég is elköltözött egy kisebb helyre. Majd szép lassan előhívást sem vállaltak.

Miért érdemes ma is albumot készíteni?

Pár éve, karácsony előtt sokat gondolkodtam azon, mi lenne az igazán jó és személyes ajándék.Valami tárgy? Esetleg élmény? Aztán eszembe jutott, hogy egy album.

Belevágtam! S akkor rájöttem, az albumkészítés egyfajta rituálé: elő kell keresni a képeket, kiválogatni őket, kinyomtatni, vágni, albumot keresni, és türelmesen beragasztani. Aki készített már albumot, tudja, hogy ez nem egy kattintással megrendelt tárgy — hanem idő, türelem, és egyfajta visszatekintés. Egy újramegismerése annak, akiről a képek szólnak.

Nagyon örült neki. Órákon keresztül nézegettük, mesélt, nevettünk, meghatódtunk.
Nem vesszük elő mindig, de amikor igen, az mindig különleges pillanat. Mert egy kép nemcsak egy emléket idéz fel, hanem azt a pillanatot is, amikor készült.

Digitális albumok

Sokszor mondják: „De Zalán, ezt digitálisan is meg lehet csinálni.” Igaz, csak akkor már nem mi csináljuk. Hanem a mesterséges intelligencia, amely arc alapján készíti elő az albumokat.  Mi pedig csak simogatjuk a képernyőt, miközben a 256 vagy 516 gigabájtnyi memória lassan megtelik. A képek eltűnnek a felhőben, pendrive-okon, külső merevlemezeken — és egyszer csak már nincsenek. Törlődnek a bináris kódok.

Egy személyes ajándék, ami megmarad

A nyomtatott kép megmarad. Kicsit kifakul, elszíneződik, de ha gondosan bánunk vele, évtizedekig, vagy akár évszázadokig is őrzi majd az emléket

Te is őrzöl otthon régi albumokat vagy képeket? Ha karácsonyra igazán személyes ajándékot szeretnél adni, akkor kezd el már ma keresni a képeket. Mert a képek nemcsak a múlt emlékét őrzik, hanem örök lenyomatként szolgálnak.