A Frozen Echos kiállítás után tényleg hatalmas lendületet kaptam. Tele voltam ötletekkel, tervekkel, mintha most indulna igazán minden. De közben ott motoszkált bennem egy nyugtalan gondolat. Amikor megkérdezték, hogy a Frozen Echoes az egy analóg kiállítás volt-e, mindig azt feleltem: „nem… vagyis… igen is, meg nem is.”
Mert a fotók analóg géppel készültek, viszont amit a kiállítóteremben a falon láttál, az már scannelés és digitális nyomtatás eredménye. Az már nem analóg. Ez engem egyre jobban zavart.
Ahogy az is, hogy az előhívások nem lettek olyan minőségűek, mint szerettem volna. Mintha elfáradt volna a vegyszer, vagy karcosan kaptam vissza a negatívokat. Néha még a scannelés is furán sikerült. Nem tudtam eldönteni, hogy ez fotózási vagy előhívási hiba.
Egy ponton azt mondtam: jó, elég! Az egészet én akarom csinálni. A filmet is saját magam töltöm be és otthon fogom előhívatni őket. A felvételeket pedig a fürdőszobában fogom nagyítani.
Úgy akartam, hogy végre nyugodtan kijelenthessem: ez tényleg egy analóg kiállítás, az elejétől a végéig a saját kezem munkája. Ettől a gondolattól teljesen belelkesültem. Apósomat is megkérdeztem – ő fotós, szóval van tapasztalata – és rögtön mondta, hogy van felszerelése, amit ide tudna adni. Úgy éreztem, hogy most tényleg jó irányba indulok.
Az utolsó filmek, amit laborba küldtem, furcsa csíkokkal kaptam vissza. Először azt hittem, fényt kapott a film, vagy a gép. De a hibák mindig ugyanott jelentek meg.
Elvittem a hűséges Canon AE-1-et apósomhoz, hogy együtt nézzük meg. Levettük róla az obiektívet, a gépet a lámpa elé tartottuk, és elkezdtük próbálgatni a különböző záridőket.
És itt jött a fotós-gyorstalpaló: amikor a záridőt 1/500 vagy 1/1000 állítottuk, a zár lamellája nagyon gyorsan kellett volna, hogy elcsússzon egymás mellett. Viszont, ha az egyik picit lassabban mozog, akkor már nem nyílik és záródik pontosan, hanem csíkokat hagy a képen. Pontosan ez történt ebben az esetben is. A zár nem húzódott elég gyorsan, valószínűleg elfáradt a rugó. Hazamentem, megnéztem otthon a másik gépem, a Canon A-1-et. Ugyanaz a hiba. Ott ültem két analóg géppel, de egyik sem volt megbízható.
Erdélyben, nem találtam szerelőt vagy szakembert, aki meg tudná javítani, csak Budapest jöhetett szóba. Viszont akkoriban nem nagyon járt arra senki. Mondtam is magamnak: itt az ideje egy modernebb analóg gépet venni.
Japánban találtam egy Canon EOS-1-et, egy gyönyörű F 1.8-es objektívvel. Megrendeltem, vámoltam, papíroztam, minden szépen ment. Vártam. Aztán jött az üzenet: a csomagot szállító kocsi leégett. Én meg ott ültem, hogy „ezt most hogy?” Az eladó persze laza volt: „megesik.” Másnap visszautalta a pénzt. Ez az egész folyamat körülbelül két hónap volt.
Ekkor nagyon elment a kedvem.
Pár hónappal később viszont rátaláltam egy Contax 137 MD Quartz-ra, amihez egy Carl Zeiss Planar 1.7 lencse járt. Gyönyörű kis gép, csodás képeket csinált. Nem is kell bele valami furcsa elem, hiszen 4 db. AA ceruzaelemmel működik. Megbízható félautomata gép. A lelkesedés is újra visszajött. Nyáron Nesebarban voltunk. Ám amikor indultunk vissza a autóhoz, egy ártatlan mozdulatnak köszönhetően a fényképezőgép egyszerűen kiesett a hátizsákból. Egyenesen a kőre.
Ott álltam, néztem, és csak ennyit tudtam mondani: “szuper”.
Most pár hónap távlatából azt tudom mondani, hogy talán ezek a sorozatos kudarcélmények voltak azok, amelyek igazán rádöbbentettek arra, hogy: egy digitalizált világba, analóg dolgokkal foglalkozni nem egyszerű, sőt kitartást igényel. De ezek által érzem azt, hogy mindehez alázat, türelem és fókuszáltság kell. Hogy egy fél év még milyen kihívásokat állított elém, az a következő bejegyzésbe fogom folytatni.
Leave a Reply